Észt úr a boncasztalon.
Esze a stokin bögyög.
A padló kockáin sakkoz a nyál, a nyálka, a vér, az enyészet.
Az ipse punnyad az elmulatásban,
valahol, ahol soha már emberré nem növök.
Amíg visszafelé jövök,
jövőmben az ellentermészet
forr. Torkomon karcog a szó.
Én meg a törékeny retorta,
vagy a gyerek, akinek nem jutott elég torta,
reprodukálom ugyanazt a pillanatot,
kóstolom ugyanazt a morzsát.
Vagyok.
Szerelmem.
Mármint hogy nincsen múltam
se nélküled
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.