Aldebaran



Míg önmagam nézegetem, kinn reszket a bokor,

magamba rogyott valóságom lájkolgat botor

mód, kérdez, posztol, másban ismerősnek jelöl, de te nem vagy itt.

Mégis te vagy az ok, hogy ott kereslek, ahol mások bennem mást keresnek.

A belinkelt pusztaságban a só virágzik szárazon.

 Szeretettel gyaláznak, lázadunk. Áldozatunk , hogy a virtuális hálóban kucorodva

utcakő helyett szavakat dobálunk,a képzelt test nem sebesül és nem hal meg.

Az egész annyi fáradtságot sem ér meg, hogy átélje az ember végre lenn , miként van fenn.
Még ha a pokolból is köpköd bűnösként  , a szerető  szavaknál szenvedése ezerszer igazabb !
Képeiden keresztül látlak, más nők szemében villan tekinteted. Nem is a te életed fáj, hanem az én vértelen létezésem.Ha izzadsz, és nyakadon csurog verejtéked, én boldog vagyok, hogy orromban ott kavarog a szagod, mikor a hegyre kapaszkodtunk, ez a sós savanyú aroma lebegett körül, mint a pikáns levesek gőze. Benne oldva vágyaid, sorsod,és minden gondolatod. Itt csak illatlan csajok dudorodnak a síkban.

Mennyi sok okos mondat terül el itt, mint a légy lepte ürülék, rázizzen a dagadt, szőrös lábú öntudat, ameddig a karakterhatár engedi,és amíg a bérpapír zizeg.

Szólhatok igazat,de mit kezdek majd a szabadsággal, ha összetörik gépezetem, lefoszlik végül a burkolat,  és ami eddig körbevett, darabjaira hull. Nem marad velem, még az sem, ami éltetett, az áram, más formákban generál majd impulzusokat, szerelmet, igazságot, hitet és

jeleket, szavakat.