Lötykölődünk

Az örök harc a jóval, az örök szerelem.
Már nem kell semmid sem, csak a  lélegzeted.
Erőlteted, hogy  egy kicsit, csak egy kicsit még!
Ami éltetné, ha húzod még tovább,  a véged.
Íme, láthatod, határod elérted.
Innen a halál visz tovább utadon.

Vendég voltam, testbe bújtam,éltem
s haltam. Jó volt lenni, és menni.

A laza löszpart gyökereibe kapaszkodni,

a Dunában fröcskölődni, a langyos esőt nyelni:

A lucskos kis csecsemőt ölbe venni, pokrócba

bugyolálni,  neki dünyörészni, homlokát simogatni.
Reszkető fejet ölben tartani, írni,
viharban hidakon lehajtott fejjel átszaladni.

Jó meghalni is.

Jó szeretni és gyűlölni, apát, hazát és igazságot megtagadni:

A nem hittbe szerelmesedni, Istent fenyegetni,

és hozzá könyörögni. Angyalokat megvetni gonosz vigyorral.

Jó szakadt füzetbe sorokat róni,vonatablakon kibámulni.

Szerelemmel álmodni, fájó lábbal hegyet mászni,

hiénaként gyilkost játszani, jó nagyon.

Gyermeket nemzeni is jó, és jó őrültnek lenni, minden széppel szembemenni.
Nem feledni, hogy ami tényleg szép, az nem vigasztal,
nem etet és nem marasztal.

Jó pörknek lenni a seb szélén,szakadéknak a világ végén.
Végül aztán semminek sem lenni,
ha az Isten lélegzetet vesz.