Minden természetes megújulás előzménye az a romlás, amit mi halálnak hiszünk. Valójában észre sem vesszük,  ez az esemény ama időbe ágyazott órakeringőnek, amíg körbefutjuk a csillagok járása szerint a végtelen egy picike szeletét, kimérve az élethosszig, ez a halál  nem egy végleges, hanem folyamatos tevékenység, amibe mi , ha jól csináljuk, aktívan, sőt teremtő módon  veszünk részt.

Mi is ez, ha nem azoknak az újabb lehetőségeknek a felvillanása és újjáépülése általunk, melybe saját lényiségünket, mindenségünket átvisszük, akár a testünket is, hiszen alkalmas rá. Egészen addig, amíg egy érési folyamatnak nem tudva ellenállni, maga a vátozás egy új életet követel, új testet, amivel folytatható ugyan az időtlen idők óta megkezdett játék, ám mi nem vagyunk részesei, hiszen mi sem vagyunk mások e szerint mint ebből a testből való, e szerint létező, ezt fenntartó tudat, amely az által szűnik meg, ahogy ez a test is porrá omol,   a kis porszemekbe kapszkodó  csöppke villámfoszlányokkal, a gondolatokkak, aminek hittük magunkat. Szórva szanaszéjjel, termékenyítve földet, álmot, mindenséget.

Mi nem teszünk egyebet, attól kezdve,amint világra szólítanak minket, mint színészt az ügyelő, hogy a kimért adag szerint értelmezzük, igyekszünk értelmezni a világmindenséget. Ha fölnyög a csipás hajnalba meredten a koszlott ruhákba burkolt nincstelen lelkű, foglalt elméjű az üres üveget rázva, vagy  ősfóliánst símit hosszú ujjaival a könytáros, akár a negyvenhetes villamoson a kormányra támaszkodó gondterhelt asszony, mind megérti és megérteni akarja, ami ő és a valóság között feszül.A tábla mindenhol kint van természetesen: zsákutca. Kedves, randa kék,  benne T betű, erre tovább ne menj, Megy persze, maga előtt tolva a falat, mert a falon ez áll: én.

Értelmezi önmagát. Ez sokszor elég jól sikerül, szinte tökéletes, és a fal köré gyüjt néhány rajongót, azok tanulhatnak tőle. lássátok feleim, ez az én falam! Nem véletlenül sirató.Ez a fal, akár közös emlékek sorozata, akár személyes, akkor is fal, ha menyországot rajzolunk rá, és takar, de nem ápol, megmászhatatlan, mert velünk együtt növekszik, , vagy éppenséggel balgatag módon megkerülni igyekszünk. Minél erősebb eszközzel bontanánk, annál nagyobb hatalommal állna ellen.Egyetlen módon csökkenthetjük erejét, ha tudjuk azt, hogy ez a fal mi magunk vagyunk, ami a valóság és annak megismerése között merdezik. Kisé unottan ugyan, de sziklaszilárd tömbként. Az önzés voltaképpen nem  annak a jótékonykodásnak hiánya, amellyel számtalan felebarátunknak., akik ugyan  nem különben mint mi, zártak a szabadságra, de segítünk ezt a falat fönntartani és tisztogatni, bár ez a fal esetleg ugyebár repedezne. Igaz, hogy ez személyére vonatkozóan elég kellemetlen élmény, viszont a réseken beömölhetne a fény, ha hagynánk. Gyönyörű természetünknek egyetlen pillanata az, amiben megszülethet Isten fia: amikor a legalacsonyabb rezgésállapotban van, tehát a legkevésbé aktív, a legmélységesebb éjszaka árnya burkolja be, akkor ragyog fel benne a Fény.

Erre a betörési helyre rögtön egy nagy adag maltert löttyintünk, sőt, jó erősen le is szigeteljük. Félünk a megszűnéstől. Most képzeljük el! Mi ugye bent vagyunk egy szépen megtermett, neveletlen, modortalan, uralkodó falon belül, ezen kívül pedig ott a valóság, amely önmagában létező egység, de nem két külön világként, hanem az utóbbi magában foglal minden, falacskával körbezárt egységet. is.

Mi történne , ha lebontanánk ezeket a falakat? Mi szűnne meg? Csak maguk a falak, amivel azonosítjuk magunkat, végső soron minden , amit személyes egzisztenciának hiszünk, de egyesülne valónk azzal az egységgel, mindenséggel, univerzális létezéssel, amely esetünkben a falakon kívül és belül létezik, csak darabjaira szedjük az által, hogy belőle egy részt birtokolni szeretnénk.

A csodálatos az, hogy a falaink valóban csak nekünk léteznek, az a bizonyos egység áthatol rajtuk, átjár minket, belső tereinket, különáltságunkat, elszigeteltségünket, de a róla alkotott kép megint csak egy tégla a falban.

Nem kunszt mindennek lenni. A Mindenséggel mérd magad! De mit szólnának ehhez a többiek? Botrány lenne, annyi bizonyos, hiszen az, amit magad körül megtapasztalsz zárt egzisztenciák hatékonyan működő rendszere. erre találták ki. Másmilyet nem tudnak, de ezt oly annyira tökélyre fejlesztették, fejlesztettük, hogy egészen elfeledkeztünk arról: valami más is lehetne ám!

Az alternatíváinkat mindig ebbe a relációba helyezzük, így voltaképpen nem is alternatívák, csakl a rendszer megyarázatai, illetve a rendszer javításán szorgoskodunk, ezzel erősítve a falat. Nem ez lenne az első réteg, már jó sokat tettek rá, van ám mindneféle, vallás, tudomány, filozófia, politika, azután megint vallás... érdekes, hogy bár művészi alkotásról van szó, valami mégiscsak ad abszurdum maga a művészet gyengíti, koptatja a fal állagát. Természetesen a hiteles műalkotás. A művész eleve sérült, tehát gyógyuló lélek, , aki tapasztalja a fal múlandóságát, zavaró voltát, érzékeli azokat a lyukacskákat, ahol folyik át néhány fénycsöpp, ebbe belenyalt, mint szerelmes vágya tárgyának kelyhébe, és innentől nincsen megállás.

A művész nem épít, hanem rombol.Azaz átadja magát a romlásnak, minden művész valahol nihillista, de amikor ez öncélúvá válik, akkor természetsen a rendszer szolgája csak. A lázadás, a tagadás, a sátánista allűrök olyan kis magánvállalozások, amelyek a legmeggyőzőbben bizonyítják a saját lehetetetlenségüket.

A romlás egy egészen más színvonal. Minden romlik, ami nem hjelent mást, mint a szerkezet változást.. A gyümölcs, amely lepottyan a fáról, nekünk romló szlötty, míg a természet útján valami ragyogó folyamat reprezentánsa, hogyan lesz az élő szervezet megérése majd elmúlása egy új élet erőinek centrális megjelenése. A romlás, a halál olyan csíra kezdeménye, amely magában hordozza ugyan a megelőző élet lehetőségeit, de a továbblépés, a meghaladás esélyét is. Ugyanis az élet mindig megújulásra törekszik.

"Nékem alább kell szállanom, hogy a másik fölemelkedhessen"

Talán minden misztérium lényege ez. Nem bonyolult, titok csak annak, aki ott kerse titkot, ahol a bankókat és a törvényeket nyomtatják. Semmi rafinéria nincsen benne, ez magunkkal született képességünk, hiszen az ember vágyik arra, hogy meghaladja önmagát. Ősvágyakozás ez, ha kell evolúció, ha kel az involúció mértéke szerint, gyakorlatilag mindegy. A lényeg az, hogy van egy kollektív ősképünk, amely szerint az embernek rendeltetése van, sőt származása isteni.

Ahhoz, hogy ezt megértsük, minőségi ugrásr van szükségünk. Mi lehet ez? Ha magunk egy, a természetes körülmények között, annak hatásainak bűvőletében és törvényei szerint felépítettünk egy renmdszert, amely sok sok zárt egység halmaza, akik odáig eljutottak, hogy saját érdekük az, ha együttműködnek, mi lehet a minőségi ugrás? Nem emelkedésről, fejlődésről beszélek, hanem egy egészen más féle létezés minőségéről, amely totálisan szabad és nyilt a mindenség felé

Van e olyan egzisztencia, aki ebbe él? Igen van, méghozzá az, akit Jézus Krisztusnak hívnak. Ha az evangéliumokra hagyatkozunk, illetve mindarra, amit róla írtak, akár kanonizált vagy apokrif szöveg legyen az, jó ha valamit megértünk. Aki lejegyezte, és aki olvassa nem feltétlenül szabad ember. Lehet, hogy az, ebben az esetben nincsen miről beszélni, de egy nem szabad embernek olyan árnyék csak amit lát, mint akár a Napé.Amit Jézus Krisztusról tudunk, látunk, ahogy bármelyik evangéliumban  megjelenik előttünk, nem igaz. Az igazáság önmagában csak akkor válik érthetővé, ha bennünk bontakozik ki, azaz Jézus személye akkor ragyoghat a maga fényességében, amikor mi magunk belépünk abba a szabadságba, ha mi rólunk van szó, és nem egy valakiről, akit Jézusnak hívnak.

Amikor arról beszélünk, hogy a valóság és a közöttünk súlyosodó fal nem más, mint a képzeteink által teremtett létezés állapota, vagyis mi magunk, akkor a valósággal egy személy, azaz Jézus is mi magunk vagyunk. Az Egység embere Jézus, a mi szabad egzisztenciánk neve, amely olyan nyitott tudattal bír, amelyet áthat a mindenség igazsága. Jézus a szabadság minősége. Nem az Újszövetség mértéke szerint az, hanem az Újszövetség mértéke szerint megvalósított élet eredménye. Azaz nem egy , az Újszövetség által közölt információ szerint összetett kép. Az nem Jézus, hanem a hatása a jézusi személynek, mintha aranyba véstek volna egy nagyszerű alakot. Legkevésbé csodái fontosak, erre elég sokan voltak képesek rajta kívül is, bár a halott feltámasztás téyleg nem mindennapos. Igaz, hogy ez ugyanannak a misztériumnak a betetőzése, amit majd ő általa is megjelenik. Legfontosabb az a mérték, ami ő, a valóság, aminek küldötte, képe, arca.

Éppen ezért nem tökéletes. HIba nélkül lenni? Nem egy sterilizálóról van szó, hanem egy a magunk környezetében hatni próbáló erőről, amire vagy reagálunk, vagy nem. Ez az erő nem pásztáz, nem keres, nem különböztet meg, hanem ahol utat talál, áramlik a rendszerbe. Kérdés az, hogy útját álljuk, betömjük a réseket, akár a róla írt legendákkal, vagy pedig addig tágítjuk a lyukakat, amíg a fal életképtelenül természetes rendjébe omlik , és formáként egy új tartalom vonzza ugyan egybe, de nem maga lesz a tartalom, természetesen.

Azok az ellentmondások, ami Jézus Krisztus beavató életmenetében jellemzik az utat, nem mások, mint annak az embernek a változásai, aki mindezt  a megvalósítás útján teszi, reggel fölkel, a kertbe kimegy, kapálja  a kukoricát, kötözi a paradicsomot, leül a kövekre és figyel, ám folyamatosan téved.

Nem is tehet mást, ám soha sem az isteniség mértéke szerint, hanem a mi saját mértékünk szerint. Nekünk minden használatra kell, a házunk, az edényeink, és a Biblia is. Valamit szeretnénk kezdeni vele, de hála a magasságosnak, eddig még nem sikerült. Legjobb leveleket préselni benne, vagy kitámasztani vele a többi könyvet. Amikor szembesülünk azzal a hiányossággal, amely a Biblia természete, azaz a mi magunk természete és a valóság között van, átjárhatóbbá és érthetőbbé válik talán, hogy mit miért. De ha a Bibliát téglának használjuk, méghozzá jó kis masszív kőnek, amellyel gazdagíthatjuk falunk állományát, csakis tévedésről beszélhetünk. Tévedünk, és szabadok vagyunk, azaz, ha a szabdságot tesszük meg annak a célnak, amelyben a megismerés úgy csilloghat, mint kvarckristály a kövekben.Tévedünk, és ez jó nagyon, mert szabadságunk záloga  a tökéletlenség, hogy nem vagyunk képesek megállni, hogy nincsen hely, ahol lehajthatnánk a fejünket, nincsen igazság, amihez ragaszkodunk, nincsen hit, amelyben elbújhatunk. Minden hiábavaló, ha megjelenik néked Buddha, öld meg.

Vannak a repedéseink, vannak a betegségeink, vannak a hibáink. Nyugodtan rájuk támaszkodhatunk.

Nem ott lüktet az isteni létezés impulzusa, ahol a legerősebbek vagyunk.. Egész életünket azzal töltjük, hogy erősítve a falat, bástyákat emelve rá, jó kis szobákkal dúsítva, mindenféle szép képpel,. könyvekkel, szőnyegekkel, ellent álljunk a kísértésnek, amelybe Isten akar minket ráncigálni. Hogyisne!!! Engedni neki, hogy aztán ne higgyünk benne? Micsoda dolog az, kéremszépen?!

Jézus is gyarló, reszket, mint a nyárfalevél, bár azért figyelembe vehetnőnk azt, hogy nála ez tudatos áldozatvállalás. Jézus nem hős, nincsen acélos mellizomzata, kockás hasa, bölcs, de azért kissá cinikus mosolya. Ha művészi alkotásra lehetne hagyatkozni, az ikonok talán a leghitelesebbb portrék, amelyek a formán át hagyják átsugározni az egyetemességet, és ezért stabil forma az ábrázolat, vagy éppen velük ellentétben néhány mai alkotó, amely szétszabdalja a megszokott kontúrokat, és a lényeget szemlélteti, akár vállalva azt is, hogy bűnözőként, istentagadóként üldözik. Milyen Jézus arca?

Lehet az egy asszonyé a zöldségesbolt pultja mögött, vagy láthatom a kezét, amint a billentyűzeten kalimpál, a monitorra meredve.Vagy éppen te vagy az, akivel beszélgetek a facebookon, és megigéz azzal a varázzsal, ami átsugároz mindenen, a lelkiség csodájával, legyél életmódtanácsadó, könyvelő, vagy árulj csokoládét. Mindegy. Jézusnak nincsen arca. Van valósága, az arcai mi magunk vagyunk. A torinoi leplet feljtsük el, nem Jézus feltámadásának a bizonysága,hanem annak, aki Jézus arcát hordozta akkor. Az az arc lenyomatként megmaradt, de húsanyaga földdé vált.

Fél e Jézus a haláltól? Könnyű lenne azt állítani, hogyistenfiahogyanisfélhetnemárnehülyéskedjünkkéremszépen!

Mégis fél. Fél az elmúlástól. Belépett a korlátok világába, és részt kell vállalnia belőle. Felteszem, az ő tévedése az lehet, hogy ő a zsidók királya. Egészen pontosan ő az, aki fölül áll a törvényen, mert betöltötte azt.. Egy józan paraszti ésszel megáldott ember azt fogja mondani, hogy hazudós a srác. Isten fia nem szenved és nem fél a haláltól.
Ha objektív vagyok, mindazon sallang nélkül, amibe kapaszkodhatom, mert önbizalmat adnak, feltélezem, hogy élt egyszer egy Názáreti Jézus, aki részesült a legnagyobb beavatásban, amiben ember részesülhetett, viszont ő sem volt mentes a félelem csapdájától, amihez a hús kötötte.
Mindannyiunk életében elérkezik az a pillanat, amikor szembesülünk a zártságunkkal:
"Igen, eddig juthattál, most felejtsd el az egészet, mert meghalsz"
  Sok-sok kis halál va már mögöttünk, amelyben kegyelemként részesülünk, hiszen mindennap elalszunk, mindennap felébredünk, mindennap megjárjuk a köztes lét birodalmát, azaz a könyv előttünk nyitva, mint szószéken a János Evangélium, vagyis mindennapos lehetőségünk a megújulás.És nem halál e az, amikor képesek vagyunk túllépni megrögzöttségeinken, dogmán, irányítottságon? Ritkább ugyan, de néhányunknak sikerült eloldania magát a világ által rá rótt kötelezettségektől. Ez az egyik legteljesebb újjászületés, amit ember életében megélhet, hiszen ettől kezdve egy olyan magasabb létezés állapotában szolgálhatja az embertársait, ami segítve azok megszabadulásában. Igaz, hogy a bölcsek és a törvény emberei tombolnak, botrányt és bolondságot kiabálnak, de az ő szerepük az üdvtörténetben a leszopogatott csontéhoz hasonló.

Ám az az élmény csak egyszeri, amelyben végleg megszabadulhatunk ettől a güriző húskeréktől, hacsak nem akarunk újól a güri részesei lenni, mert akkor kell megint egy. Nem baj. ez is az úton vezet, hiszen az Út nem a test útja, az a testnek nincsen, van viszont a léleknek.
Jézus nem csak Jézus, hanem János is...olyan egzisztencia, aki magában foglalja azt, aki eljuthatott a határáig az evilági létezésnek. Nem feltétlenül egy személy, de biztos, hogy az útjának egy szakaszában volt jános is.
Keresztül kell mennie azon az összetörésen, ami az utolsó álmához köti: megváltani a világot!
Tudja, hogy erre a feladatra jelölték ki, tudja, hogy ő a király, és minden őt megelőző legmagasabb beavatott olyan centruma volt az emberi közösségnek,aki létezésével fentartotta azt, a trónon, megkoronázva, királyi hitvesével együtt. Mindez adott Jézus esetélben is, csakhogy eljött a világ üdvtörténetében az a pillanat, amikor ami volt, már nem elég. Nem elég résztvállalni a közösség fentartásában, sőt az sem elég, ha a közösség belőlem van. Vissza kell térnem az eredethez, kereszetre kell feszíttetnem, ezzel kell szembesülnöm. Minden korlátot át kell lépnem, még a saját istentől való akaratom, létezésem korlátait is. Nem segítek az emberiségnek, ha megmaradok királyuknak, de segítek, ha utat nyitok mindannyiuknak a királyság felé, amelyben mindannyian a testvéreim, velem egyek.

Nem önfeláldozás ez inkább, hanem megszabadulás. Jézus Krisztus nem minket váltott meg, hanem azt a létállapotot teljesítette ki, ami önmaga, lemart róla története minden rárakódott tradíciót, és ezzel elhárította az egyik legnehezebben meghaladható akadályt, ami az emberiség útjában állt a fejlődéséhez. Könnyen dobálózunk ismeretekkel, az őskor tudásának emlékeivel, de egyetlen kor nem állt még olyan közel ahhoz, hogy mind személyesen, mind közösségi szinten a megszabadulás élményében részesüljön az ember, mint a sokat gyalázott jelen. És ez csak a kezdet! Ettől a pillanattól olyan intenzitással tör majd be a létezés fénye a világunkba, olyan egyesítő és szentelő erővel, hogy egyre hevesebben tör fel a vágyakozó sóhaj a felébredt lelkek földi közösségéből.

Ez az Apokalipszis lényege.