Délelőtt

                      1.

Ezüstös tarsolyomban morzsolódik

az idő száraz burka.

Szabaddá marja

a jelen valót

a hazugság karma. Leszedi róla

húsát, inait, minden vázlatot, rögeszmét,

eszményt,szerelmes sóhajt, konok alázatot.

Az elcsöndesülő lélegzetben föl-föl
libben a fény pilléje.
Alszok most.

Mitől élt a vágy?

Álmomban kattogó gőzparipák

lomhán prüszkölő árnyai  kusza síneken

bolyongva harcoltak maguknak rabolva a kijáratot.

És közben, mint a nyomorék, görbe kismacska

a tej szagába bódultan hazudtam életet.

Majd a fák sóhajába temetkezem.

Jó lesz nekem, velük lenni egy,

így megérkezem.

                       2.

Megérinteném tükrét a végtelennek!

Szívem kamráiban a négy égtáj egyszerre ragyogna!

Szárnyra kelne sólymom, addig szavakkal etetve nevelem!

Acélrudakkal támasztottam meg fészkét,

és minden erőm ezekben hagyom.

Leszek testté azon a hajnalon.

Nem szeretném a hazugságot

ragozni tovább. Olyan teljességre törekszem,

amelyben szökőkutakként buzognak a fák, és a

az életem része a mindent eltöltő

boldog egységnek.

Ami vagyok, érthetetlen fenség,

és egy kis cellában lakom.

Parizeren és paradicsomon élek.

Nem létezem neked, mert nincs róla

papírom, nincs tehát kitől kérned

bizonyítani mit tettem én, mit tettek velem, bajaim és bizo-

nyítványom, hol dolgoztam eddig, házasságom. Nincs.

Elveszett minden iratom a vándorlásban, szépen

felépített házam, és a telefonszám, amin elérhetsz, ideiglenes.

Semmissé szakadt dicsekvésem.

Nem maradt egyebem, mint a zug, ahol meghúzódhatok.

Legbenső sarkom, ahol találkozhatok  lelkem

buzgó olvadt arany óceánjában

szökellő halaimmal, kedves bálnáimmal, akik énekükkel  ölelik körbe a Rendet.

És minden új dallam új rezzenés a mindig megújuló Erőben.

Kristálykő szitakötőként a mulandóság száradó buzogányán,

rebbenő révületben

új életre várok, áldozatomra, melyre lecsaphatok.

Szerelemre, rád, ölelésedre,

és veled találni új hazát,

melyben az ős fiúnként öröklétre ébred.

 3.

Délután

/Szolnokba borongva/

Vályogfalak között keresem

fonalad.

A szakadt ég lyukán át

egy vasárnap délután

rozsdás uszályok úsztak

A cukorgyári telepen

omló perceken botorkált

 az őr.

A Prizma utcában, a

a kertész már fáradt,

virágait megmarta a csalfa ősz.

Mosolya ragyogó.

Simogató csendben

akad a lélegzet.

Az agyag mint a fényessé gyúrt múlt,

tenyerében formálódik, anyaga a

Szent Edénynek.

 4.

Este

A fehérre ért márványtömbön

teknősbéka fekszik, mozdul

árnya, növekszik.