Körforgalom

                  A  fekete pumi minden nap ott csaholt  a rekkenő hőségben, a körforgalom zárta zöldszigeten, mint a marokba szorított szavak. Árnya szabadulni vágyó életeknek, akik minden nap végig vergődték  görcsét az útnak. Ki tudja, honnan szökött a dühös kis állat oda, milyen ösztön kergette nap, mint nap, hogy vicsorogva terelje a tehetetlenség zárt rendszerében gőzölgő gépeket?  Önmaga körül keringve,táncolva, taposva ki a park virágait,  lógtak ragacsos loboncán földdarabok, pókok és meglepett bogarak, faháncsszilánkok, letöredezett szirmok,porzók,  termők. Terel, csak terel, csak terel,  izgága törvénye a létnek. Pörgése forgásunk, nyája vagyunk az egyetlen, mindent fölülíró, húsba tömött morál őrületének. Gyönyörű kis állat, megszökött talán hazulról, és most egy pattogó izomcsomóba sűrűsödve hajt minket előre. A lényeg, hogy ne veszítsen szem elől. Figyel, éber, les, és harapna, agyarán megvillan a fehéren lobogó Nap sugara. Fia ő neki, teremtménye és önmaga. A fehér mag fekete húsba öltözött.
             Költözünk. Megint. Célunk, otthonunk lett az út, sehol meg nem állva.Ragadozó kamionok és dagadt buszok előtt kullogunk fújtatva. Tragacsunk szörcsög, dugattyúi fáradtan nyögve nyiszorognak. A technika csak pótlék azonban, valójában szívverésünk hajtja kicsi kocsink, az anyagot nyomja előre, böhöm betonkeverőket és begörcsölt farkú sportkocsikat követve. Kevés a levegőnk. Izzik az ég, az ablakot leeresztem, könyököm kidugom. Úgy kitárnám már a karom valami zúgó viharnak!!  Rám dudálnak. Túl sok helyet foglalok.
             Sok mindenünk elkallódott. A monitor mögé bújtak álmaink, rejtegetik a nyitott fájlok, ha keresem, közöttük ugrálnak, játszanak. Emlékeim, az övék és az enyém lett. Közös ég! ... ugyan...Kattintgatunk egyik után a másikra. Ne még, ne még! Had harcoljunk kicsit, hiába, reszketve! Lepedék a mellkasomon, ezen keresztül lélegzem.
A mellékutcákban, a Körúton, a Vácin, a Józsefvárosban, a Ferencvárosban, lenn Szolnokon.
Sokan állnak sorba, hajléktalanok kocogtatják bambán a molotov koktélos üvegeket.
Erika egyedül, divatosan.  Szandijában a szutykos körmön vörös lakk ragyog..A Hárpiában ücsörgött, bort és kávét ivott, most boldog. Megkapta az értesítőt végre, hogy szeptemberben várják az ortopédián. Az nagyon jó! Addig lehet, hogy élve marad, addig fájhat, recseghet, nyöszöröghet éjszakáiban, sírva, a hulla szeretőt ölelve a múlhatatlan vágyban, a csontra csupaszított testre, a helyre, ahol ő feszül ki majd nyögve. Simogatja álmában bőgve a magános görbe csontokat, saját üresre kopott csípejét, és fonódik össze véle, csontjaival az elment szerelemnek. Majd egyszer hátha jobb idő jön megint. Nem hagyják akkor ilyen sokáig tengeni a létben, egymaga.Hiába, mondta éppen ő a konténerről lemászva, -egyszerűen imádok élni!-de azért mégis, hátha eljön a kor megint, egybegyűjtik az emberaljat, energiaproblémákat oldani meg,  a perzselő antimisztériumban semmisül meg a szobor, a ház, a papír, a szó, hajjal, körömmel, szemmel, aggyal, csonttal ég el minden. Ugye, Istenem , nem kezdődik újra el?
Fordított menet. Amonnan dől elő az élet, bosszút állni a halálon. A kereket pördítik, tengelye körül forgunk egymás bűvöletében.
Átadták kincseinket a mulandóságnak mágusaink, erdőt, mezőt, tavat, földeket markolva finom, márvány ujjaik között.
Mint az összegyűlt álmok, szemeink.Csontmederbe zárt tavak.Látomásaink, látszataink homlokcsontunk mögé tapadva, hiába dörzsölöd őket, ráncaidba kapaszkodnak, összekeverednek a kosz szemcsékkel, amit arcunkba szórtak a teherautó kerekek.Gyerekeim arcát törölgeti a feleségem.Dühösen, sírva, kacagva tisztogatja, eteti őket. A hátsó ülésen dülöngélnek, összeborulnak, nevetgélnek, sírnak. Ó, olyan egyszerű minden csoda! Elöl ülve szorongatom  a kormánykereket. Körbe, körbe haladunk. Azt mondják az okosok, hogy ez az előre, de nekem feltűnnek mindig ugyanazok a tájak, fák, messzi házak, arcok. Most utolsó vagyok, ám ha a legelsőhöz viszonyítok, aki mögöttem tülköl, őt is megelőztem. Akik előbb jöttek, mögém kerülnek, fújolnak, fütyülnek.Érdektelenek. Ismerem már rendszámaikat, jeleiket. Kicsik és nagyok. Előzni nem lehet.
Tódul befelé az áradat, és  egymást taszigálja el mindenik a kijárattól Egyik sem az én utam. A francba! Nem látom a táblám, ami útba igazítana. Semmi nem jelzi, merre tovább. Pörgök ,egyenesen.
Szabadulnék már! Fölfelé út nem vezet?
Házunkba lassan költözött a nyomor.
Televíziónk nincsen, tehát gazdagok vagyunk, mégis. Nem tündökölnek nekünk forradalmár sómenek. Helyette van a net. Választhatunk maya szikrázó arcai közül.Benne foglalva az írás,magunk, mint a hatalom gyűrűjébe, világít tüzünkbe, egonkba hajítva az üzenet.Minden információszemcse, amit szórnak ránk uraink, az égiek, a hatalom az anyag felett, az energiává bomló hús felett,.Hús és gondolatok vagyunk. Szívünkben gyűlnek javaink, mint csorba fogban az idegen anyag. Gazdagodunk. Több a szó, több az arany, több a szeretet, több a gyűlölet, több a fegyver. Keleten  növekszik fölénk az új civilizáció, felfegyverkezve szolgák és terroristák.
Vagy szabadságharcosok. Mint a partizánbandák.
Van örökségünk az elmúlt századból is ám. Meddőségünk szégyenünkből való, mint egy világnézeti klub. Európa megöregedett, vele szívünk és akaratunk.
Házunk falán kapirgál a szegénység, kétezerhét nyarán. Málassza vályogfalát viskónknak, rogyadoznak gerendáink. Kislányomat beírattam az első ába.
Büdös a metálvöröses kocsi lélegzete előttünk. Hé! Mennénk nyaralni! Balatonraaaa!
 Hol a kijáratom?! Tán fölfelé is mehetnénk...hm...a vízszintes síkon összezavarodtak az erővonalak.Oly sok, oly sok idő telt el mióta meghívást kaptunk szépséges csillagaink közé, bolyongva végtelen úton, hadak útján. Most meg  házmestereink  között zörögve, technikai forradalmainkba gyömöszölve gyűrődünk egy azon életbe, egy tízmilliós halmazban.
Az öreg Berzeni Joachim pöfékel méhesében.Maga sodorja jó szagú cigarettáit.Nádfonatú, pácolt, míves hintaszéke körül dönög az idő, lassulnak percei. Márait,  Hamvast olvas. Újszövetséget. A régit kerüli, a törvényt ismeri. Mire megvénül. Gyilkosai messze, halottak, betegen összetörve, félúton, vagy szétszórva bűnösen. A kór nem gyűrte le. Sem testi, sem pedig nemzeti. Sziklaszilárd volt mindig. Gyermekei más városokba mentek el, de hűségesek.Miként asszonya is, ó, a hosszú évek együtt, a hossz évek, hitet, pénzt, betűket számolva újra és újra át. A közösnek adva hitét, szavait, vagyonát. Lehunyt pillái mögött fényesség magja bomlik, növeszt hajtást, szárat, levelet, bontja szirmait.
Szép, szép fényessége! Nem múlik el, kékesen, aranyosan hozza örök virágait, nem menekülhet. Hiába már,  a szerelem befonta rég szívét, hiába bújt, nem gyilkosa jött el, az ős átok hozta örökségét idáig el...
Hátravetett fejjel ül, fehér hajába levélke hullt, körülötte döngenek méhei. Már hideg homlokát simogatják a pergő szárnyacskák...Fehér az idő, mint a tej.
Jó írni délelőtt, hallgatnia a fiatal, még eleven Cseh Tamást, prücskeim körülettem muzsikálnak, fagylaltról és szamócáról énekelnek.Édes piros lé csorog le állukon.Milyen szépek! Anya fagylalttortát készít Dörmögő születésnapjára, a bárányhimlő miatt későbbre hagytuk.Már egy hónapja, bizony egy hónapja volt neki, öt volt éppen a kölök május tizedikén.Bivaly gyerek ám! Öt esztendeje csusszant ki a kucorgós melegből, és bőgte el magát éppen úgy, mint a kis bika, de tágra nyílt szemmel csodálkozva is. Azóta csak csodálkozik, kerek szemekkel. Mindent megismerni, mindent! Az első akit meglátott, az anyája arca, és azonmód elmosolyintotta magát. És azóta csak mosolyog rajta csüngve. A születésnap most elmaradt, láz, himlő, hó végi izgalom. Anya június tizenharmadikán kórházba megy. Hála Istennek, az Amerikai úton  a professzor kizárta sclerosist,de azért mégis, ott a siringomyelia, és lassabban is ír, csúnyábban is. Jó ideje nem tanít, a vacak buszon nem zötykölődik az iskolába igyekezvén.
A vad tündér forogva danol, pamutos szőke haja csupa ragacs, szája fülig ér, ahogy szokott teljes hangerővel kiabál, énekel és eszik egyszerre, és mindent persze el is táncol,  építi a csodálatos palotákat, mellette szanaszét a festékek halma, rajzlapok, könyvek földön, pár ecsetvonás után a kertbe szalad, egy meghatározhatatlan energia bűvöletében, Zsófia besorolhatatlan álom, csuda sejtésekkel látja a világot, ám önmagát megtalálnia sokkal nehezebb feladat lesz majd.
Ó, a szamóca saját, hát persze. A mi kertünkből való.Megkóstolták levelét csigabigák,nedvét kortyolták apró hangyák. Bámulatos kutyáink napról napra ügyesednek, a világ gyöngyei. Morzsika kiváló harcos, de rászokott a kerti varangyok mérgére, ügyelni kell rá nehogy túlzásba vigye, naphosszat kergetőzik az ugri néppel, és pofáján habzik azok nyála, mintha valami manóféle paripa tajtékozna,.
Fáink virágoznak már, zöldülnek, teljesednek, csak az eperfa erőlködik, hiába, fiatalka még, és a gyökere is eltörött, amikor átültettem.Rossz helyre nőtt, de picurka levélkéket hozott, ezekkel él, óvatosan, gyöngén, de él.
A két diófa, amiket tavaly raktam a kertünk közepibe, a mogyorók, a bodzák és a szilvafák fiatalon is dúsak, várják türelmetlen gyermekeiket, követelőznek, mint haragvó zöld tündetitánok, vagy akaratosan csalfa nimfák. Az almácska viszont beteg. Hiába nőt mellé cickafark és lándzsás útifű. Vagy éppen ezért? Hiszen együtt nő fel minden élet,egymásért vannak, vagyunk, itt méreg sohasem gyilkolt dagadt hernyókat, fojtott meg tetveket, hangyát, bogarat.
Anya tizenharmadikán megy Szegedre, az ottani klinikára. Áhh, végigcsináljuk ezt is!
Házunkon kaparász a szegénység. Vályogfalunk darabjai megunták egymást, távolodnak, közöttük szélesednek a repedések. Ügyetlen vagyok, és ha este hazabotorkálok, már nem ezen jár az eszem. Csinálni kell, csinálni, no! Csak az ezerötszáz lépcső száraz cementje kiitta combjaimból az erőt. Néha arra ébredek, hogy eres vádlim görcsbe rándul, nem tud pihenni a testem.
Büdös a metálvörös terepjáró lélegzete előttünk. A sofőr erős ember, a jelen gyermeke, fülére nőtt mobilkullanccsal,szája automatice széthúzva,villog porcelánprotézise. Ó, vagy nem is az, miért lenne pótlék benne bármi. Ő valódi, benne minden valós, de semmi nem igaz. Hiszen vitaminokon és kiegészítő tápanyagokon nőtt fel, tápszereken, benne minden eredeti még, csontjai fényesre sikálva, rajtuk a szövetek rendben, feszesen, megfelelő mennyiségben némi zsír, ami most mangalicából való, izmai lazán sodródva egymásban, feszülnek villámgyorsan ha kell ütni, markolni, kijelölt utat mutatnia tömegnek. Frizurája rövid, ápolt.
Mondanivalója mindig van, intézni kell a világ dolgait őneki.Párt-és pénzügyekben kompatibilis.
Dörmögő, fiam, hosszas előkészület után befejezte fő művét. Nagy munka volt! Papír, vízfesték. A föld országai, közöttük a Lánchíd ível át, mint a Mindenséget ölelő szivárvány.
"A nép az őskollektívum....a nép nem kései, úgynevezett fejlődés eredménye, hanem elsődleges élettény."
Hoppá! A metálvörös terepjáró valahol lelépett. Nagyszerű! Ők mindig megtalálják a kijáratot jobb vagy bal felé. Könnyen járható utak. Csak mi nem,mi nem találjuk! Élhetetlenek vagyunk.
Közel jár nálunk a halál. Ügyes halál, szép halál, jó halál. Az összenőtt világ. Szövetekként nőttünk egymásba, sejthalmazok, kinek mit sorol ki a törvény, mely helyet. Én hálistennek nem a végbél vagyok.Szívesen lettem volna pénisz, kapva minden alkalmon húsba hatolni, vérbőn, izgatott merevségben lesni az illatos szőrrengetegben, bebújni a jó meleg halmok közé, ahogy magába fogad a másik teste. És a dicsőség is, igen!
De hosszú távon fárasztó. Nem maradna idő asszonyra, két gyermekre. Jelentéktelenebbnek tűnő, ám igen érdekes feladatom van. Én vagyok a lép! Fontosságom csendességében meghúzódom, habár ha szétrepedek, eltávolíthatnak. Ez ritka alkalom azonban, nem félek. Veszély nélkül nincsen élet.Egy lép élete sem csak csupa unalom.
Blaskó Alexander előttünk esett össze. A lépcsőre rogyott a beteg test.
Háromperhármasnak lenni nem lehet élvezet.Fáradt maradsz mindig, hiszen a bűn súlya alól nem léphetsz ki.Tény, hogy az elsődleges cél nem a besúgás maga, azaz az információszerzés volt, hanem a kór terjesztése. A társadalomban sebeket felszakítani, azokat megfertőzni, titkos laboratoriumokban főzött, összekutyult szennyes betegségeket gyógyszerként adagolni, a sebek váladékát, gennyét szétkenni, a fertőzött vért összegyűjteni, leadni, gondosan kategorizálni, megfelelő helyen tárolni, fajta, származás szerint.
Beteggé tesz az árulás. Idegenné. Leszel munkás, vagy filmrendező, minden egy.
Hiába ugrasz ki az ablakon...vagy löktek?....nem halnak veled emlékeid. Velük bolyongasz, egymásba kapaszkodtok , míg az idő fel nem oldoz, áldozataid nem engednek el. Nem engednek el, mert te vagy, aki igazolhatja őket.Igazságuk, harcuk, ártatlanságuk, te igazolod a rendszer, a szervezet bűneit.
Téged sem engednének el, ha te vetetted volna magad az űrbe. Menekülve, hívén messzi csillagokat, hol megint találkozhatsz az ártatlanság hercegével. Mégis,  barátom, halott maradsz. Minden tudásod érvénytelenné válva, mint egyetlen elektromos rezdülés, vagy időtlenül apró, észre nem vehető halott, seb gondolataiban az élőknek.

Áldozataid soha nem engednek el, bennük maradsz, belőled élnek majd, a te létezésed magyarázza majd tetteik, és igazolja majd ártatlanságuk.
És ha nem is halsz meg? Ne keríts ostobán igazságot tetteid köré! Nem lényeges, igazán! Melyik oldalon állsz? Ugyan már! De vigyázz, ki kell várnod,hogy jó legyen kapott helyed!Ha nincsen szerencséd most, lesz majd, és ártatlanodhatsz is. Bűneid megbocsájtják...de létezésed sohasem.
Talán újra bevonnak téged, feladatod beteljesíteni, új erő, új, boldog ország. Mindig, ismétlem, mindig szükség lehet rád. A szervezet nem rendszerfüggő, viszont a rendszerek szervezetfüggőek.A hatalom függvénye önnön árnyékának.Látod, ismétlem, mindig, "ezt fontos megjegyezned, mert segít a tájékozódásban", a hatalom mindig visszatér eredetéhez, az árnyékhoz, és fontos maradsz nekik, hidd el, nagyon fontos.Amíg csak élsz...és ha ügyes vagy, utána is.
Blaskó Alexander  is meghalt hát. Hajnalban rátettem kezem az öltözőszekrényre, amelyben koszos, mezítelen ruhái lógtak, és bocsánatot kértem tőle, amiért megrúgtam, üvöltve szenvedését és szégyenét, és megbocsátottam neki. Talán könnyebb lesz, magában meglepődve test nélkül,  érzésként, szenvedélyként, gondolatként létezni csak, emlékként, fáradt, könnytelen emlékként? Kiszáradva, mint  a halott folyómeder, amiben csupasz kavicsok rogytak egymásra, és súlyuk elviselhetetlen terhek, meg nem oldható terhek, csak az elmúlás ígérete ad megkönnyebbülést.Lassú gyötrelem ez, de minden megbocsájtó szó segít, oldja a szenvedést.
Minden bocsánatkérés fölemel!...Talán...talán...talán
                      Ribizli kutyám az ablakban ül, és  várja, hogy észreveszem e. Nagyon izgatott, toporog. Szerelmes belém.Förtelmes kis szuka, nincsen percem nélküle, de én vagyok neki a férfi, a kan, a gazda, az Úr, a princípium.
Morzsi kutya az ő párja.  Ő csak amolyan:kutyus. Igaz,bírva a kanok ama bájával és zajos butaságával, amivel elszórakoztatnak más ebeket, akik éppen kerítésünk előtt billegnek el, vagy éppenséggel ha kislisszol a kertkapun, messziről hallani boldog, önfeledt  csaholását. Mind a ketten lelkesen vigyorognak, ha a szabadságuk mámorában röpülnek felém  rövid lábaikon, kurta fülecskéiket lobogtatja a szél, és kacagnak létezésük legteljesebb örömében.
Abból  a közös alomból valók, ahonnan a kutyák fajának minden egyede, és ahová visszatérnek majd,  elmúlva testük, fajszellemükhöz. Atya-anya egy, közös hely, amely erősebb tudattal bír, mint az egyes embereké. Néhány közösségénél is erősebb. Ők a totemistenek, velük érintkeznek a dobbal révülők.
Ribizli különleges lény, mintha távolabb pottyant volna ebből a közös alomból. Ismerős, hiszen valamikor én is így szakadtam ki az emberiség közös mennyországából.
Mindazonáltal a kutya rajongása megható és hűsége igaz.
              Utunk nem érhet véget még, ha közelébb is a halál, mint korábban. Ott hátul a családom, kislányom, kisfiam, Anya.Velük megyek körbe, együtt vagyunk.Előttünk, utánunk döcögnek a többiek.Szidnak minket,egymást,magukat, mosolyognak. Minket nem csak a vér köt össze.Minket összeköt emberségünk. Minket összekapcsol istenségünk. De mi lesz, ha itt a vég, és nem pöröghetünk tovább ebben az álomban?
A kijáratot nem találom, élhetetlen vagyok. Nem ebből a világból való. De itt vagyok, bezárult körülöttem a kör. Van, aki otthonra talált itt, ez által van. Léte körben szaladgál, önmagát fogva körré.. Van, aki szenved, de mosolyog. Van, aki szenved, és egyáltalán nem mosolyog. Utcakővel dobál vagy imádkozik.Nekem már nincsenek ilyen fegyvereim.
Kislányom a Világon túli tulipános hegyeket festette meg.
Ugye elmegyünk oda, apa!?-kérdezte tőlem, fejecskéjét félrehajtotta, suba sörénye félrehullt szép homlokáról, sugaras szíve mosolygott arcán, és ebben a sugaracskában ragyogott fel az én szívem is.
-Ez biztos, való! Nincsen benne kétség!-válaszoltam én oly könnyed bizalommal.
Bumm!
Fölforrt a víz! Füstöl a motorház! Na, most mi lesz!?? Dudál mindenki eszeveszetten, "barom, hülye, takony, a haladás ellenségei, hazaárulók, az ilyenek miatt nem jutunk semmire," üvöltenek, sápítoznak a kerengőtársak.
Hát akkor próbálkozzunk csak...Kinyitom az ajtót, kiszállanék.Nyújtom a lábam, ám a bugyogó aszfalt egyre messzebb. Minden, minden egyre messzebb!
Hátraszólok.
Nédmáháthé, Anya! Tündércsillagjaim!
Röpülünk!