/Beatricéhez, az életút felén, szerda délelőtt/


1.

Harminckettő múltam, bébi!
Nézz csak rám!
Szőrös vagyok, mint egy majom,
és morgok, mint a beteg
oroszlán.
Tudom a sorsom, nem szabadulhatok tőle,
gyere, szállj be mellém,
előre.

Vezess  Most Te!

Belém marnak a napfénykarmok,
kapaszkodnak az asztrál markok.
Gondolatom törne át e  burkon,

bolond fejem röhögve dugom  át a hurkon.
Bőgtem akkor, amikor lettem,
ennek okozata minden tettem.
Öntudatos nyomakodással születtem,
kijelöltem personal zónám a végtelenben.
Ez a hely, ahol most vagyok, testem.
Talán maradt  fékútnyi élet még
a vég előtt.
Szerelmes sóhajtással egy délelőtt
megidézlek,  a seggemen ücsörögve,
a samsarában üdvözülve,
hogy legyek, egy veled.
Egye meg a fene,
ez a szeglet ez nem kávéházi, asszem
nem kell megmagyarázni.
Ez itten a megvetett kő,
ami köré gyűrt az idő.
És hiába nyújtanám ki a karom érted,
csak a születésed és a véged
értem meg.
Nekem rejtély az a végtelenbe nyíló barlang,
ami vagy,
amelyben formálódik minden szín, illat, alak,
gyermek,
test.
Maradok a sorsomban külön,  veled.
Mondd, babám, te hogy
szereted?

Hagynám magam, s téged magomban,
elvem, szertelen,
de pörget körbe esztelen
a végzetem.
Hiába szeretlek.
Csak aminek akarlak,
azt ölelhetem.

2.

Virágom, illatod álmom valósága,
mennyedben kárhozott vagyok,
poklomban csak a tűz vagy.

Elveszek kérlelhetetlen

Szépséged igazságában

Nélküled

 /Mayer Domonkos Benedek festménye/