1.

       "Tehát van a személyiségnél alacsonyabb változata az életnek, viszont nincsen magasabb-ezek szerint az a személyiség, amik vagyunk, a csúcs. Úgy is mondhatnánk, hogy a személyiségünk a személyiségek legjobbika.
      Ami annak ellenére, hogy ilyen-ennél többre vágyik. Megismerésre, teljességre, többre, jobbra. Régóta, nagyon régóta, és még nagyon sokáig.
Az embernek van tudata. És azt teljesen mindegy, hogyan magyarázzuk-van, még akkor is, ha látszatként magyarázzuk, vagyis a tudat nem is tudat, hanem csak  elektrokémiai változások eredménye.  Külső és belső állapotváltozásokra reagálva  működő, bonyolult rendszer.
Mindenesetre fejlődött és fejlődik, változásra képes- a látszat mindig alkalmazkodik a megismert valósághoz.
Az anyag generál egy olyan tulajdonságot, ami nem anyagi,
és lehet, hogy nincsen lélek, vagyis egy olyan szubsztancia, amely eredendően az ember lényege-de lehetségessé lett.
Éés most szabad az út. Túlléptünk anyagi gyermekségünkön, felnőttünk ahhoz a feladathoz, amely kilépve az anyagból, immár azt emeli tovább egy olyan pályán, amelynek nincsen vége, de van teljesebbnél teljesebb bőségre való törekvése- vagyis: Isten.
Lehet lélekké válni, mert nem egy lezárt fejlődés végén járunk, ami után nincsen semmi, hanem mindaz után van valami, ami állomásként eddig elérhető volt, tehát miért ne érhetne el az ember egy olyan lélek tudatos állapotot, amely több, mint a mostani anyagi tudatos állapot.

2.

A szeretet kegyetlen, mert egyenlőségjelet tesz-lebont és kiegészít, teljesen érdektelen bármi magasabb ideával szemben,
-csakis hazugság nélkül igaz
-a szeretet nem kérkedik
-.viszont teljességet követel
-nem hajlandó kompromisszumra
-persze ehhez meg kell halni
-a szeretet az élet legbensőbb minősége, ha úgy tetszik ez bomlik sokká-és marad ugyanaz.

3.

 Az emberiség?
Megdöbbentő, és nekem még mindig rejtélyes, hogyan lesz az egyből a sok, és marad meg mégis elvében ugyanaz a minőség.
A legsötétebb csatornanyomorban ugyanolyan lélek, ugyanaz a mikrokozmosz testesül meg, mint az exo-világ ezotérikus jólétében, és az állapotbéli különbség egyáltalán nem feltétlen.
Hogy  a minőség eltűnt volna? Nincsen mérték? Nemesség?
Nem lehet az, hogy az egykori vastag, erős páncél foszlott fátyollá, és kevésbé takarja már védtelenségünket és látszatvalóságunkat?
Talán  örülhetünk, végre eljutottunk idáig, semmint sírni  elveszített "minőségeink" miatt.

4.

 Aki a szakadék szélére áll, mindjárt ott a lehetőség a repülésre."

/Tatu Bakuvo Isszaka: A Szent Múlandóság Ünnepe. Kamaszkori önarcképtelenség/

 5.

                                                                      Marcel Jouhandeau

                                           ELMÉLKEDÉS AZ ÖREGSÉGRŐL ÉS A HALÁLRÓL

Öregedni annyi, mint felnövekedni.

Szememben az öregség nem a halál mogorva előszobája, hanem az élet után, ami az érzékek, az érzelmek és szellem túlhajszolása volt, valami igazi nagy szabadság.

A bölcsesség lényege. Miután a teremtés művét élveztük, a magunk számára és önmagunkban visszavezetjük a "semmibe", ahonnan Isten kezéből elindult.

Milyen elégtétel és milyen megkönnyebbülés úgy gondolni a földre, mint valami túlsó partra, anélkül, hogy elhagytam volna, úgy gondolni az örömökre, mint valami bűvös földrészre, amelyet Istennek hála megismertem, s amelyhez nincs többé közöm, csak emlékezetben.

Néha olyan mértékben érzem távolinak magam, hogy magánosságom megrészegít. Ez az élő halál állapota, amit jól ismerek. Valójában ahhoz, hogy meghaljunk, nem szükséges felvennünk a halál alakját. Halálunkat megidézhetjük és megérezhetjük anélkül, hogy az élet ellen merényletet követnénk el. A halál nem más, mint lelkiállapot.

Halálom után kevésbé leszek halott, mint most, mivel nem fogok tudni róla, és mivel ezt tudom.

Élni annyi, mint folytonosan születni. A halál az utolsó születés. A szemfedő utolsó pólyánk.

Vágyainkon kívül önmagunkból semmi sem érdekel bennünket, de vágyainkat nem mi választjuk. Vágyaink választanak és határoznak meg bennünket, és azon a napon, amelyen e vágyaktól megszabadulva felébredünk, nem győzünk csodálkozni, hogy mit műveltek velünk.

Szegény életünk végül mintha nem is érne többet egy anekdotánál.

Nézd - szólok magamhoz -, mivé változom? Mintha valami metamorfózis átélése fenyegetne, de semmiképpen nem a lét megszűnése.

Meghalni annyi, mint a megsemmisülés előtt még egy pillanatig élni. Az utolsó mozdulat. Ez utolsó lépésnek a megtétele előtt senkit sem ismerhetünk.

Ha visszafordulva látnom kell a sok hazugságot, csalást, gonoszságot, durvaságot, akkor így szólok: íme egy földrész, amely sohasem volt az enyém. Idegen földről távozom.