Istar Gami blues
A két Duna között
a szigeten ott,
hevertem, fejem
az öledben.
És döbbenetes szauruszok
vágtattak át a szerelmen-ó igen,
láthatatlanul- de máris magától értetődő látvány a nem tapasztalt.
Mint a Karib-tengerre tévedt
karavellák körvonalát sejtő
sámán, aki
fölszívta elméjébe a spanyol hajók tömegét, és megvadulva szívében
táplálta ezzel a rábízott népet,
aképpen zavarodtam meg én-a lámpaoszlopok
között ott cikázott még az a
kétszáz tünemény,
amely a lepukkant szakrális biszbasz
üres terein úgy éli életét, úgy,
hogy nem sejti a kávés néni,
a racskos képű buggyant művész,
a polgármester, és nem sejted te sem, meg én-
a fagylalttal lecsurgott szavaink hűtötte
csakránk,
csak ránk várt az országnyi hippodromot
igazgató
harminc bíboros kísértete.
Fönn kepeszt a Bazilika tövében,
a nép irtó Vajk legfehérebb kísérlete.
Benn a fő szentélyben, a hús
vörös márványba épített jel,
az univerzum bazi lika,
pedig a környék kényes hely.
Itt még hat a hétség,
semmi kétség, ugyanaz az egy
idea növelt piramist ide,
hogy most emlékezzen
a magyar tradi guru meg a kitalált 300 esztendős üke,
ha már erre az egyre lüke.
Ott kong az únyi verzum, versus cakkumpakk a dialektika.
Ambivalens praktika,
úgy lenni halnak,
ha alakot levegőből marnak.
Mindez ugyanaz az álom-ha érted-
látni amit a szem nem érthet.
Mindez ugyanaz a képzelet,-bébi, én is csak innen lélegzem a szavakat,-
és ha nem is észleled,
Isten nem transzcendens,sem immanens,
hanem: ajkadon a bodzafagylalt íze,
düh, megbocsátás, és a néger biciklista bőre,
meg az orosz madame szivárvány szerelme,
internacionális másság, náci nárcizmus, buddhátlan buddhizmus,
a Szemérem domb, Mária halma, a félkészület, a félfeszület, az Égi Város nálunk vicsorgó részlete, ami azokból a mások életéből idehajított darabokból alakul, amit nem becsül a befejezett üdvre lelkesülő haldokló civilizációnk-
nem nyelvel Putyin,
nem hazudik Obama,
nem pucsít Orbán.
Nem takarózik árnnyal az éjszaka. Mégis a sötét aspektussal is azonos abszolútumában minden romlott entitásra szükség van ahhoz, hogy
törmelékes, cseppekig fagyott létünk feltörje a változásra.
Csak egy chipchirip az info, mint a veréb boogie, ha ostyára kattan és lábunkhoz bugrál.
Az ismerős, bevált kísérteteink, démonok, akik imádkoznak hozzánk
a mindennapi kenyérre lesve,
a széttárt karomra feszülő vámpír,
akit az arcomnak hívnak,
ha szólítanak, szóljon: vagyok...ennyi csak,
Meg egyáltalán a tény, hogy nem először éltük át együtt ugyanazt a holnapot
A két Duna között
a szigeten ott,
hevertem, fejem
az öledben.
És döbbenetes szauruszok
vágtattak át a szerelmen-ó igen,
láthatatlanul- de máris magától értetődő látvány a nem tapasztalt.
Mint a Karib-tengerre tévedt
karavellák körvonalát sejtő
sámán, aki
fölszívta elméjébe a spanyol hajók tömegét, és megvadulva szívében
táplálta ezzel a rábízott népet,
aképpen zavarodtam meg én-a lámpaoszlopok
között ott cikázott még az a
kétszáz tünemény,
amely a lepukkant szakrális biszbasz
üres terein úgy éli életét, úgy,
hogy nem sejti a kávés néni,
a racskos képű buggyant művész,
a polgármester, és nem sejted te sem, meg én-
a fagylalttal lecsurgott szavaink hűtötte
csakránk,
csak ránk várt az országnyi hippodromot
igazgató
harminc bíboros kísértete.
Fönn kepeszt a Bazilika tövében,
a nép irtó Vajk legfehérebb kísérlete.
Benn a fő szentélyben, a hús
vörös márványba épített jel,
az univerzum bazi lika,
pedig a környék kényes hely.
Itt még hat a hétség,
semmi kétség, ugyanaz az egy
idea növelt piramist ide,
hogy most emlékezzen
a magyar tradi guru meg a kitalált 300 esztendős üke,
ha már erre az egyre lüke.
Ott kong az únyi verzum, versus cakkumpakk a dialektika.
Ambivalens praktika,
úgy lenni halnak,
ha alakot levegőből marnak.
Mindez ugyanaz az álom-ha érted-
látni amit a szem nem érthet.
Mindez ugyanaz a képzelet,-bébi, én is csak innen lélegzem a szavakat,-
és ha nem is észleled,
Isten nem transzcendens,sem immanens,
hanem: ajkadon a bodzafagylalt íze,
düh, megbocsátás, és a néger biciklista bőre,
meg az orosz madame szivárvány szerelme,
internacionális másság, náci nárcizmus, buddhátlan buddhizmus,
a Szemérem domb, Mária halma, a félkészület, a félfeszület, az Égi Város nálunk vicsorgó részlete, ami azokból a mások életéből idehajított darabokból alakul, amit nem becsül a befejezett üdvre lelkesülő haldokló civilizációnk-
nem nyelvel Putyin,
nem hazudik Obama,
nem pucsít Orbán.
Nem takarózik árnnyal az éjszaka. Mégis a sötét aspektussal is azonos abszolútumában minden romlott entitásra szükség van ahhoz, hogy
törmelékes, cseppekig fagyott létünk feltörje a változásra.
Csak egy chipchirip az info, mint a veréb boogie, ha ostyára kattan és lábunkhoz bugrál.
Az ismerős, bevált kísérteteink, démonok, akik imádkoznak hozzánk
a mindennapi kenyérre lesve,
a széttárt karomra feszülő vámpír,
akit az arcomnak hívnak,
ha szólítanak, szóljon: vagyok...ennyi csak,
Meg egyáltalán a tény, hogy nem először éltük át együtt ugyanazt a holnapot
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.