A

Verseny utca huszonnégyben Raffael Kálmán kint pöfékelt a ragacsos gangon, az ecetfa belenőtt a sötétbe. A felgyújtott Sportcsarnok szipuszagú gőze egy egész nemzetet, és megannyi kisebbséget elkábított. Ám az aranyat nem rugdosta soha a sok szakadt bakancs a harctereken és a telepen.Sem barikádot nem épített belőle vaskos marok, sem durva arcon nem csillogott képe. A Városház térre alvadt Martin Döfke zacskóban lötyögő álma, yamahám fekete bogár hátán

élő beavatás vagyok. Pimanderem reszketve, szívtelen szunnyad, meditációmban egy vagyok minden anyaggal.
Vigyél bukott angyalom, magaddal!
 

Küldözget nekem puffadt szíveket szerelmem, mint a kukorica istene, teremtőm és magom. Ha

ezeket a sorokat úgy tudnám átszőni újabb és újabb dimenziókba, ahogy a labirintus lüktet, és mutat utat

csak nekem és minden egynek.

Ahogy középre érsz, egyforma távolságra lobog minden körülötted, ugyanaz az isteni személy a férfi és a nő,

ugyanaz a

gyermek.