Ferkai Tibor

Híd a Sárkány-vízesés fölött

Volt egyszer régen, valahol messze keleten egy híres-nevezetes vízesés. Úgy hívták, hogy Sárkány-vízesés, mert az a hír járta, hogy egy félelmetes sárkány rejtőzködik benne. A vízesés kétfelé ágazott. Egyik ága széles volt és lépcsőzetes, a másik viszont keskeny és függőleges. Olyan félelmetes robajjal zúdult le itt a víz, mintha egy mesebeli sárkány léptei alatt dübörgött volna a föld. A vízesés két ága között egy kúp alakú sziklahegy magasodott. A folyó védelmezően ölelte körül, mintha illetéktelenektől szerette volna megóvni annak titkait. De hát milyen titkokat őrizhet egy ilyen hely?

A szirt tetején egy ősi szentély romjai látszottak. A legenda szerint, aki a meredek vízesésen keresztül eljut a szentélyhez, az örök életet nyer. A zuhatag mélyén alvó sárkány viszont felébred, ha valaki a szentélyhez közeledik. Nagyot csap farkával a vízbe, és az így keletkező áradat elsodorja a vakmerő próbálkozót. De ha még ez sem lenne elég, kiemeli fejét a habok közül, és lángcsóvát vet a szerencsétlenre.
Az évszázadok során sokan próbáltak meg átjutni a vízesésen – ki csónakkal, ki kötelek segítségével –, de legtöbbjüket elragadta a sodrás, és a vízesésben lelték halálukat. Ha nem, akkor felébredt a sárkány, és vízzel vagy tűzzel egy-kettőre elpusztította őket. Néhány embernek állítólag sikerült átkelni a vízesésen, és feljutni a szentélyhez, de ilyen eset nagyon rég fordult elő, talán csak a legidősebb vének ükapja idejében.

Történt egyszer, hogy a Sárkány-vízeséshez közeli faluban egy különös idegen tűnt fel. Senki sem tudta megmondani, hány éves lehet, mert egyszerre volt fiatal és öreg. Az egyik pillanatban úgy tűnt, hogy ő a legvalóságosabban jelenlévő ember a világon, a következő pillanatban már csak látomásnak vélték…
Az idegen Sar-Kain-ce néven mutatkozott be, de a helybéliek között elterjedt a hír, hogy nem ez az igazi neve. Néhányan azt is tudni vélték, hogy valami szörnyű bűnt követett el, és most vezeklésül jött ide, hogy feljusson a szentélybe. De sohasem derült ki, valóban így történt-e, mert megkérdezni senki sem merte tőle.
Sar-Kain-ce – miután néhány napot a faluban töltött – egyszer csak eltűnt. A hetedik nap este nagy izgalom támadt, mert a szentélyből vékony füstkígyó tekeredett az égre. Akik jól láttak ilyen messzire, arról számoltak be, hogy egy apró kis alak sürög-forog a szentély körül. Mindenki azt találgatta, hogy Sar-Kain-ce lenne-e az, aki feljutott oda, és ha igen, miként sikerülhetett neki? Azt rebesgették, hogy varázslat történt.
Igen, tényleg Sar-Kain-ce élesztette fel a szentély tüzét. Hogy miként került oda, az mindörökre titok maradt. Hogy mivel foglalkozott ott, az viszont lassan kiderült. Másnap reggel a legélesebb szemű legény tudósított a fejleményekről:
– Amikor megláttam őt tegnap a szentélynél, feltűnt, hogy egy kötelet vitt magával, és kifeszítette az innenső part és a nagy szikla között. Azóta többször is ide-oda mászott a kötélen. Mint valami pók, újabb és újabb köteleket feszített ki az első kötél mellé. Valami cirkuszi mutatványra készül, vagy tán a vízesés sárkányát akarja felingerelni? Most vastag ágakat tör le… Hátán a faágakkal átmászik az innenső oldalra… Kötelekkel összecsomózza az ágakat… Most újabbakat visz… Valami pallófélét készít… De hiszen egy függőhíd lesz belőle!
A helybéliek döbbenten néztek egymásra. Mit akarhat ez az ember? És hogyhogy nem ébredt föl a sárkány? Csak mese lenne az egész, vagy elaltatta ez a varázsló? Többen megborzongtak, néhányan mágikus erejűnek hitt kézjeleket rajzoltak magukra védekezésül.

Sar-Kain-ce valóban egy függőhidat épített a Sárkány-vízesés fölé. Amíg húzta-vonta, kötözgette, úgy beszélt hozzá, mint élő társához, barátjához. A híd feszülten figyelt rá, és minden szavát megértette.
– Jól jegyezd meg, amit mondok, mert később már nem leszek itt, hogy segítsek – szólt Sar-Kain-ce. – Amikor készen állsz, hogy az emberek rajtad keresztül átmenjenek a szentélyhez, néhányan neki fognak vágni a veszélyes útnak, és neked kell vigyázni rájuk. A vízesésben szunnyadó sárkány előbb vagy utóbb felébred, és mindent megtesz, hogy elpusztítsa az embereket, illetve téged. Úgy van, ahogy mesélik: először vízzel, majd tűzzel próbálkozik! Ám ha minden félelem ellenére kitartotok, nem érheti el célját; a vándorok épségben átjutnak a vízesés fölött – oda is, vissza is.
A híd jól megjegyezte szavait, és megértette a feladatát. Nemcsak megértette, hanem el is fogadta, és öröm járta át minden porcikáját. De azután egy kérdés fogalmazódott meg benne. Nem tudott beszélni, építőmestere mégis megértette, mire gondol, mert így folytatta:
– Mint a szentélyből felszálló füst, hamarosan én is felmegyek az égbe, ahonnan jöttem. De ne félj! Ha teljesíted a feladatot, amivel megbíztalak, odafent ismét találkozni fogunk, s együtt végezzük tovább a munkánkat!
Leszállt az est, mint valami nagy sötét madár, és szárnytollait puhán ráterítette a földi világra. Még pirkadat előtt, amikor legnagyobb volt a sötétség, a szentélyben lobogó tűz fényénél ezerszer nagyobb fényesség támadt – és Sar-kain-ce eltűnt a hegyről. A felhők közül halk csengettyűszó hallatszott.

A vízesés mélyén ekkor felbődült egy irtózatos hang, és távoli mennydörgésként visszhangzott a hegyek között. A faluban szűkölni kezdtek a kutyák, az emberek is nyugtalanul forgolódtak álmukban. A híd megremegett félelmében. De aztán eszébe jutott, amit a gazdája mondott neki. Görcsbe rándult kötelei megereszkedtek, s kellő ruganyossággal feszültek ismét.
A felkelő Nap első fénysugara egy szemvillanásnyi időre feltárta a vízesés mélyét, és a híd megpillantotta a sárkányt. Hihetetlenül nagy volt, s mint egy kígyó, összetekeredve feküdt odalent. De mielőtt még a híd igazán felfoghatta volna, milyen hatalmas ellenféllel is kell szembeszállnia, a lezúduló víz habjai jótékonyan eltakarták az ijesztő látványt.

A zuhatag robajához kis idő múlva emberi hangok, beszédfoszlányok keveredtek, és a parton feltűnt egy kis csapat a faluból. Kíváncsiskodók, illetve a túlpartra átkelni szándékozók voltak, akik megilletődötten álltak meg a híd előtt. Milyen közelinek és mégis milyen elérhetetlennek tűnt innen a szentély! Még mindig alig tudták elhinni, hogy egy igazi függőhíd vezet át a túlpartra. Sohasem lehetett ilyen könnyen átjutni a félelmetes vízesés fölött, és a szentélynél – ha hinni lehet a legendának – az örök élet vár rájuk! A falusiak titkon azt remélték, hogy Sar-Kain-ce eléjük jön, és átvezeti őket a hídon, amit épített. De ahogy telt-múlt az idő, rá kellett jönniük, hogy az idegen nyomtalanul eltűnt. Illetve hagyott nyomot maga után, mégpedig a függőhidat, de úgy látszik, a maguk erejéből kell átkelniük rajta. A híd erősnek tűnt, de mi lesz, ha felébred a sárkány?
Végül is kilencen szánták rá magukat az útra. Volt közöttük egy asszony is a fiával. A csapat egyik tagja sohasem hitt a sárkány létében, sem az örök életben. Őt inkább a kaland vonzotta, és az, hogy a nagy átkelést sokan fogják végignézni a faluból. Egy másik, idősebb férfi, aki mindenáron menni akart, a falu leggazdagabb emberének számított. Szinte minden elképzelhető dolgot megszerzett már magának, és úgy gondolta, akkor veszi ezeknek csak igazán hasznát, ha örökké élni fog. A csoport többi tagja viszont egyszerűen nem tehetett mást: indulniuk kellett! Szinte mágnesként vonzotta magához őket a szentély.
A függőhíd is izgatottan várta az átkelést. Megfogadta magában, hogy végsőkig küzdeni fog, és minden tőle telhetőt megtesz a rábízott emberekért. Leghőbb vágya volt, hogy miután beteljesítette feladatát, követhesse építőmesterét az égi világba.

Délután feltámadt a szél, és messzire hordta a vízpermetet. A függőhíd mellett felragyogott egy szivárvány, és második hídként ívelt át a zuhatag felett. Az útra készülők égi jelnek vélték a tüneményt. Mindeddig csak vívódtak, de most fellelkesültek, és elszántan megindultak. Az imbolygó hídon kapaszkodni kellett a korlátként szolgáló kötelekbe, ha nem akartak lezuhanni a mélybe. Óvatosan lépkedtek, mintha kötéltáncosok lennének. Elöl ment a kalandvágyó legény, hátul pedig a gazdag ember, akinek ráadásként már csak az örök élet hiányzott…
Mielőtt a híd közepéhez ért volna a csoport, sötét felhők takarták el a Napot. A szivárvány eltűnt. A következő pillanatban a vízesés robaját egy vérfagyasztó üvöltés harsogta túl. A hídon lévők, de még a messziről kíváncsiskodók is kővé dermedtek a rémülettől. Ketten ocsúdtak fel leghamarabb. Az élen haladó legény, aki úgy érezte, hogy végre minden tekintet őrá irányul, futásnak eredt a hídon, hogy elsőként átérjen. A hátul lévő gazdag ember pedig – szégyen a futás, de hasznos – menekülni kezdett visszafelé a partra. Úgy gondolta, a biztos halálnál egy rövid élet is többet ér, különösen, ha jólétben töltheti el az ember… A csoport tagjai, miután magukhoz tértek a rémületből, eltökélten folytatták útjukat. Ám ekkor támadásba lendült a sárkány! A nézők elszörnyedve látták, hogy a vízből egy kígyószerű óriási farok csap fel a magasba, aminek szigonyos vége csaknem elérte a hidat. A hatalmas test aztán nagy kődarabokat magával sodorva belecsapódott a vízbe. Szökőkútként spriccelt fel a víz, és elöntötte a hidat. A vándorok görcsösen belekapaszkodtak a kötelekbe, hogy az áradat el ne sodorja őket. A híd pedig, amennyire csak bírta, megfeszítette magát, hogy ellenálljon a pusztító erejű lökésnek. Amikor elült az áradat, a falubeliek megkönnyebbülten látták, hogy áll még a híd, a kis csapat sikeresen átvészelte a megpróbáltatást. A visszafelé menekülő gazdag ember közben partra ért. A legénynek viszont, aki előre rohant, sajnos nyoma veszett. Úgy látszik, elsodorta a víz. A bőrig ázott és immár hét főre fogyatkozott csapat megrendülten folytatta útját. Tekintetüket a szentélyre emelték, mely ígéret földjeként hívogatta őket.
A híd is ellazította pattanásig feszült köteleit, de készen állt arra, hogy visszaverjen egy újabb támadást. Mélyen lesújtotta, hogy valakit nem sikerült megóvnia, bár tudta, hogy ebben nem ő volt a hibás. Bárcsak nem rohant volna ilyen ész nélkül az a legény, bárcsak megkapaszkodott volna a kötelekben!

A falu irányából ekkor üdvrivalgás hallatszott. Jóval lejjebb, ahol a zuhatagon túl kényelmesen hömpölygött a folyó, holtfáradtan úszott a hídról lesodort legény. Barátai beúsztak eléje, és partra segítették. A legény teljesen ki volt merülve, és számtalan sebből vérzett. De élt, és ez volt a lényeg! A híd ragyogott az örömtől; a pallóján továbbhaladó társaság is megkönnyebbülten folytatta útját.
A meredek óriásszikla szinte karnyújtásnyira magasodott előttük, és koronaként hordozta csúcsán az ősi szentélyt. Vándoraink apró porszemnek érezték magukat e kőbe dermedt királyi fenség színe előtt. A vízesés dübörgése is csupán távoli morajnak hallatszott – ezen a helyen csend és méltóság uralkodott.
A hídon átkelők megérkeztek a túloldalra, ahol a sziklafal járhatónak bizonyult. Hol egy repedés, hol egy kiálló kődarab vagy faág kínálta fel magát támasztékul. Így kapaszkodtak fel, egymást segítve a szentély romjaihoz. Az égen közben megjelent az Esthajnal csillag, majd sorra kigyúlt a többi csillag fénye is. Vándorainkra hirtelen rátört az álmosság. A szentélyben parázsló tűzre néhány faágat dobtak, majd nyugovóra tértek. A híd is elbóbiskolt az egyhangúan dübörgő vízesés fölött.

Éjszaka mindannyian arra ébredtek, hogy csengettyűszó hallatszik az égből. A szentélyben égő tűz fénye felerősödött, és aranyra színeződött. A felszálló füstből egy nagy felhő képződött, amiben egy soha nem látott szépségű város képe rajzolódott ki. Magas fal vette körül, templomkapuhoz hasonló pompázatos bejárattal. A városkapuhoz egy kecsesen ívelő aranyhíd vezetett. A falon belül aranykupolás tornyok emelkedtek, a középen lévő három óriáskupola körül.
A magasból ekkor felcsendült Sar-Kain-ce hangja:
– Íme, az égi város, a ti jövendőbeli otthonotok! Ám ahhoz, hogy lakóivá válhassatok, három nap alatt szőnötök kell hét aranyköntöst, melyeket magatokra öltve szabadon járhattok-kelhettek az aranyhídon, ég és föld között. Ha elkészültök velük, induljatok vissza földi otthonotokba! Az aranyköntös láthatatlanná tesz titeket a sárkány számára. Az emberek ugyanolyannak fognak látni benneteket, mint eddig, csak szívükkel fogják érezni a változást. Lássatok tehát mielőbb munkához, és szőjétek meg három nap alatt a hét aranyruhát!
Sar-Kain-ce elhallgatott. Az égi város képe elhalványodott, majd eltűnt. A felhő szinte izzott a szentély fölött. A hét vándor és a függőhíd csodálkozva látta, hogy fényes aranyszálak kezdenek hullani a felhőből. Hullottak, egyre csak hullottak, és tündöklő világosságot árasztottak szét. Hamarosan ellepték a szentélyt és környékét. Vándoraink nem sokáig tanakodtak, hozzáláttak az égi termés begyűjtéséhez. Az aranyszálakat kévékbe kötötték, majd az asszony vezetésével szőni kezdték az aranyköntösöket. Szinte megállás nélkül dolgoztak, de meg is lett az eredménye! A harmadik nap végére elkészült mind a hét arany fényruha, mely napnál fényesebben ontotta sugarait.

A negyedik éjszakát még a szentélynél töltötték, és másnap reggel szándékoztak visszatérni a faluba. Éjjel mindannyian azt álmodták, hogy az égi városhoz vezető aranyhídon járnak, fényes köntösükbe burkolózva. A városkapuhoz érve látták, hogy egy aranysárkány díszíti, mely hétlángsugaras Napot tart a szájában. A kapu zárva volt, de érezték, hogy hamarosan megnyílik. A hétlángsugaras Nap egyre fényesebb lett, ám ekkor felébredtek. A vízesés fölött éppen felkelt a Nap, és annak sugarai tűztek a szemükbe. Gyorsan magukhoz tértek, mert tudták, hogy eljött a hazatérés napja.

Magukra öltötték földig érő aranyköntösüket, majd körülállták a szentélyt, hogy búcsút vegyenek tőle. A kör alakú szentély most is koronaként nyugodott a sziklaszirt tetején, s ők voltak ennek a koronának az ékkövei.
Aztán útra keltek. Leereszkedtek a függőhídhoz, és elindultak rajta. A híd gyönyörködve nézte a fényruhákba burkolózó vándorokat, és boldog volt, hogy átjáróként szolgálhat számukra. Egy vágy suhant át rajta, majd kerítette hatalmába. Olyannyira, hogy egészen beleremegett:
– Bárcsak aranyhíd lehetnék, mely az égi város kapujához vezet, s szolgálnám örökkön-örökké a vándorokat – és Sar-Kain-ce építőmesteremet!

A csoport lassan túljutott az imbolygó híd közepén. Libasorban mentek, középen az asszony és gyermeke. A fiú bámészkodva nézte a vízesést, és nem vette észre, hogy a feltámadó szél fellibbenti aranyköntösét. De bizony észrevette a vízesés mélyén lakozó sárkány, és úgy elbődült, hogy a faluban riadtan szaladtak utcára az emberek. Látták, hogy a hídon lévő társaik körülveszik a legénykét. A sárkány, akinek számára az arany fényruhák láthatatlanná tették vándorainkat, csalódottan felüvöltött, majd kiemelte fejét a vízből, és – biztos, ami biztos – hatalmas lángcsóvát vetett a hídra. Amikor az iszonyatos fej visszahanyatlott, a víz felcsapott a hídig. Ez volt a szerencse, mert bár középen lángot fogott a híd, a tűz csak lassan terjedt tovább. Hőseink, ahogy csak tudták, megszaporázták lépteiket, és a falubeliek nagy megkönnyebbülésére csakhamar visszaérkeztek az innenső partra. Itt megálltak, és megrendülten nézték a tovaterjedő lángokat. A tűz mind magasabbra csapott, s immár teljes hosszában lángolt az egész szerkezet.

A híd megnyugodva látta, hogy a vándorok épségben partra értek. Teljesítette hát feladatát! Megkönnyebbülése hatalmas örömmé fokozódott. A lángokra úgy tekintett, mint barátaira, akik azon szorgoskodnak, hogy eloldozzák őt a földtől. A nagy forróságban egyszer csak elemelkedett a parttól, és a füsttel együtt szállt felfelé. A magasból csengettyűk csilingelését hallotta. Sőt, nem is csilingelést, hanem ezernyi harang kondulását! A lángok aranyra színeződtek és megszilárdultak. A szétoszló füstfellegek közül az égi város aranykupolái tűntek elő, és a tornyokból egyre csak áradt a diadalmas harangzúgás. Az aranyhíd – mert immár az lett belőle – álmélkodva nézett végig magán. Csillogva-villogva ívelt fel a lenti világ felhői közül az égi város aranykapujához. A kapu még zárva volt, de a híd tudta: ha eljön az ideje, biztosan megnyílik!

Így is lett. A következő éjszakától kezdve minden éjjel szinte ugyanaz történt. A vízesés fölött átkelt csoport tagjai – amikor a legmélyebben aludtak – fényruhájukba burkolózva útra keltek. Átvonultak az aranyhídon, amely meghitt jó barátként, biztonsággal simult a lábuk alá. Feltárult előttük az égi város kapuja, s mögötte mosolygó szemekkel várta őket Sar-Kain-ce. Csodálkozva látták, hogy a kis emberke milyen hatalmas is valójában, s királyi palástja Napnál is fényesebb!
Sar-Kain-ce intett nekik, hogy kövessék, majd elindult a befelé vezető úton. Palástját ugyanolyan aranysárkány díszítette, szájában hétlángsugaras Napot tartva, mint ami a városkapun fogadta őket. Miközben ők megilletődve álltak, és nem mertek beljebb lépni, látták, hogy lassan távolodó vezetőjük alakja egyre kisebb lesz, míg a palástján lévő aranysárkány egyre nagyobb és fényesebb.

A hétlángsugaras Nap egyszer csak megmozdult, és kiemelkedett a sárkány szájából. A hét sugár tüze beléjük áradt, és ők anélkül, hogy megmozdultak volna, beléptek az égi város kapuján.